19.század

E század technikai újításai forradalmasították a textilszövést. Joseph-Marie Jacquard francia selyemszövő feltalálta a lyukkártyás vezérlésű mechanikus szövőszéket. Ezen a gépen nagy mennyiségben ontották az így már megfizethetővé vált textilárut, aminek így már vásárlója lett a polgárság és olykor a parasztság is. A textil mintájának a megtervezésében a tudatos múlt felé fordulás és a motívumok eklektikus felhasználása volt a jellemző. A középkori minták mellett a barokk és a rokokó formakincs mozgatta legjobban a tervezők fantáziáját.

A férfi és a női díszöltözetek mesterei más-más forrásból merítettek. A férfiak öltözetében megfigyelhető a tudatos historizálás, a keleti formák iránti fogékonyság és ekkor már válogatnak a népi öltözetek szabásmódjából és díszítéseinek motívumkincseiből. A női ruháknál bizonyos múltbéli sajátosságokat megtartottak vagy imitálták azokat.  Míg a 19.században az aktuális divat a férfiaknál a  ruha anyagát míg a nőknél a ruha szabásmódját és sziluettjét határozta meg. Magyarországon a keleti származástudatot az előkerült krónikák és a nemzeti lelkesedés megerősítette. Az öltözetek tervezésének másik fő forrása a magyar népművészet volt, szívesen viselték ekkor a városiak a szűrt, vagy a szűrök mintáját mentéiken.

A 19. század húszas éveitől nemcsak a formákat merítették a korábbi századok példáiból, de gyakran a ruhadarabok neveit is ezekről a jelentős személyiségekről nevezték el. Ilyen pl. az attila, az attila rövidített változata, az árpádka, a kettős ujjú kazinci, az állógalléros zrínyi, a prémszegélyű rövid mente, a csokonai és a reformkor nagy politikusáról elnevezett  bő felöltő, a deák is.

Teljessé akkor vált a férfi díszöltözet, ha megvolt hozzá a „kis”vagy a „nagy” ékszerkészlet.

Ennek része volt a mentekötő, az öv, a süvegre való forgó, a gombkészlet és a sarkantyú. A nagy készlet darabja volt még a díszszablya, és a felkötéséhez való kardkötő lánc is.

A női öltözet erősen követte a kor divatját: az empire idején a derék felcsúszott a mell alá, de átvették a biedermeier ballon ujjait, vagy a hatalmas méretű krinolint. Egyetlen kivétel volt ez alól: a bokáig éró turnürös ruhák, amik nem hatottak a magyar díszruha formájára.

A díszmagyar ruhaderék és az ing egyetlen darabbá olvadtak össze, a szoknya, a kötény, a fűző és a fátyol megmaradt, a század végére már hozzátartozott a vállra vetett mente is.

A női ruhadarabok fantázia nevei a magyar történelmi személyek neveit idézik. Készítettek széchenyit, erzsébetet, zrínyit és a bánk bán hősnőjéről elnevezett melindát is.

A forradalom után a díszmagyar már nem csak az elit ruhatárában szerepelt, hanem bevonult a polgárság, sőt a parasztság viseletei közé is. Hordták kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül, hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt. Ezekhez a külsőségekhez jobban ragaszkodtak az egyes társadalmi rétegek, amikor nemzeti identitásukat veszély fenyegette. A forradalom leverése után a magyar ellenállás passzív jelképévé vált.

Egy bécsi lap tárcaírója örömmel biztatta ekkor olvasóit, hogy jöjjenek pestre német és francia ruhát vásárolni, mert itt senki nem veszi meg azokat. „A ruha teszi az embert, a magyar öltöny még annál inkább. (…)  Mindamellett a fekete attila van leginkább képviselve. De akinek attilája nincsen, legalább kanászkalapot vagy túri süveget visel.”

20. század

E század a divat történetében máig ható nagy változásokat hozott. Az első évtized formavilágát a szecesszió határozta meg. Elegáns vonalú ruhákat szabtak, kiemelve a női alak szépségét. A gallérok magasak, a vállak enyhén buggyosak s a szoknyák harang alakban bővültek. A látványt kiegészítették a hatalmas kalapok, a hosszú nyelű esernyők, és a kivillanó selyemharisnyák.

Az első világháború után felrúgtak minden konvenciót és elvetettek minden korábbi formát. Az egyenes vonalak, a nagy válltömés férfias jelleget adtak a női ruhákra, ezek egyike sem hatott a díszmagyarra, sőt a viselet hanyatlásnak indul ez idő tájt. Egyre silányabb anyagokat használtak, ekkor törtek előre a különböző műselymek. Ez idő tájt a női díszmagyarok silányak és ízléstelenek voltak. A század elején a díszmagyar még a ranglétra legfelső fokán állók számára is jelentős eseményeken való részvétel előfeltétele volt, ezért sokszor bizonyos képviseletekkel járó hivatal azoké lett, akiknek volt ilyen ruhája.

Az urak és hölgyek számára a díszmagyar még a két világháború között is megfelelő öltözet volt, mind az egyházi, mind a világi ünnepeken, rendezvényeken, bár ekkor már nem kizárólagosan. Pl. Bethlen István arisztokrata származása ellenére ritkán, de akkor is csak feketében volt hajlandó viselni, Horthy Miklós kormányzót pedig soha nem örökítették meg ilyen viseletben. Gömbös Gyuláról köztudott volt, hogy szeret ilyesfajta viseletben megjelenni, és a megszállás előtti utolsó kormányfő is szívesen viselte, ami nála köztudottan németellenes alapállást tükrözött.

Az I. világháborút követően jelentek meg a divatlapok tervei között a hétköznapi fekete attilák, de elfogadottá a 30-as évek vége felé vált. Még azokon a rendezvényeken is elfogadható volt a „bocskai” vagy a „fekete magyar”, ahol a hölgyek számára az estélyi ruha volt az előírás.

Nagyon sokat törtem a fejemet, hogy mivel is kezdjem a blogomat, de mivel kb.400 éves múltra visszatekintő viseletről szeretnék írni, arra gondoltam nem tekinthetek el a történelmi és viselettörténeti áttekintéstől, de ígérem, megpróbálom rövidre fogni.

16-17. század

A korszak selyemszövésének központja az itáliai városállamokba tevődik át ezekben a századokban. Innen szállítják be a kereskedők a legfinomabb bársonyokat, damasztokat, selymeket, de innen származnak a vékony lenfonálból készült csipkék is. A valódi arany és ezüstfonalból készült csipkék Spanyolországból kerülnek a bécsi udvarba, de a magyarországi főurak Törökországból illetve Görögországból hozatják a finom szöveteket és himzőfonalakat.

A viselés módjáról a festmények tájékoztatnak bennünket, amelyek szerint a főurak egy hosszú kabátféleséget hordtak a ruházat felett. Ezeket az összeillő ruhadarabokat többnyire azonos anyagból varrták, de hordás közben szabadon variálták a színeket és az anyagokat.

A dolmányt közvetlenül az ingre vették fel, ennek hossza az életkortól és a társadalomban elfoglalt helytől függött. A fiatalok rövidre szabva, rövid ujjal hordták, de a térd felett érő dolmányok is népszerűek voltak. Erre vettek fel egy mentének nevezett felsőkabátot, amit gyakran panyókára vetve viseltek. Ez bővebb és hosszabb volt, mint a dolmány, a téli változatot szőrmével bélelték. A mente ujját hosszan, röviden, ejtett vállal, vagy akár az öltözet aljáig érően szabhatták és díszítették. A nadrágból csak a két szűkre szabott szár látszott ki, amit egy színes, de többnyire sárga, térdig érő csizmába bújtattak. Ezt egészítette ki a sarkantyú, szőrmés, forgós tollbokrétás süveg. A viselet fontos kiegészítője a férfiasságot és harciasságot jelképező ékköves díszszablya és arany buzogány. 

A női viseletet mindig befolyásolta a kor aktuális divatja , de bizonyos jegyeket mindig magán viselt a női díszmagyar. A kor ekkor erős spanyol hatás alatt volt, de korabeli kriptaleletek alapján a legtöbb sírból még mindig a magyar viselet került elő többségében. A női ruha felső része a korszak szóhasználata szerint a magyar váll, ujjatlan, négyszögletes kivágással, az elején kacsokkal záródott. Alatta finom patyolatból varrt hímzett inget viseltek. A vállhoz ekkor hozzávarrták a szoknyát aminek a bőségét rakásokkal  igazították a viselője derekához. A szoknya alját gyakran díszítették csipkével és hímzésekkel.

A fejviselet jelentéssel bírt, az asszonyok főkötőben, a lányok pártában jártak. Mindkettőt erősen díszítették ékkövekkel, gyöngyökkel stb. A kötény fontos kiegészítője volt már ekkor a viseletnek, amit a legfinomabb csipkékből készítették, és fontos mércéje volt a társadalmi rangnak.

A 17. századi portrék arról tanúskodnak, hogy a váll eleje már nem ért össze , hanem elején, hátán csúcsban végződött és szalaggal fogták össze. A hétköznapokban a nők is szívesen viseltek mentét.

18. század

Ez a század sok újítást hozott a textiliparban. Az újonnan létrejövő angliai textilgyárak nagy mennyiségben és sokkal több mintában és színben ontották a selyem szöveteket, amik felváltották a bársonyt. Ekkor a francia uralkodóház diktálta a divatot, ami sajnos Erdélyen keresztül, német közvetítéssel Magyarországra is bekerült. Ekkor egyre kevesebben festették le magukat hagyományos magyar viseletben, ami ellen sokan tiltakozásukat fejezték ki. A férfi öltözetet is lassan, de átalakította a francia hóbort. Selyemből varratták a férfiak is a ruházatukat, a hosszú dolmányaikat megkurtították, ami így egy arasznyival ért az öv alá. A szabásmódok is erősen változtak, az egyenes vállszabást felváltotta az ívelt karöltő, majd a század végére a menték elejét is megkurtították a frakk módjára. Ebben a században jöttek létre a huszárregimentek, amik a könnyűlovasság uniformisát határozták meg. Ekkor a nemesi öltözetek katonássá, huszárossá alakultak, alig voltak megkülönböztethetőek a katonai uniformisoktól. A mente szőrmebélését a díszítésre szolgáló szőrmeszegély váltotta fel.

Sok esetben a dolmány ujj nélküli mellénnyé változott, míg bizonyos magyar sajátosságokat pl. a csákóra vágást és a gombkötő által kötött gombokat megtartottak.

 Ezt a blogot azzal a nem titkolt szándékkal hoztam létre, hogy mint díszmagyart készítő kézműves, és mint szerelmese a díszmagyar viseleteknek, gondolatokat ébresszek azokban az embertársakban akik szintén viselik és viselni szeretnék ezeket a darabokat. Szeretném ha nem csak néznénk ezeket a ruhadarabokat, hanem, látnánk is, gyönyörködnénk és közösen megpróbálnánk megérteni mondanivalóját, lelki mélységeit. 

Azután rájöttem, hogy ez így igazságtalan lenne. Főúri díszviseletünk mellett, azért ne feledkezzünk meg népművészetünkről és iparművészetünkről és annak sok színűségeiről. Szeretném ha megismernénk különféle hímzéseinket, csipkéinket stb., hisz sokkal több van belőlük mint amennyit a köztudatban ismerünk. Sokkal több lehetőség van bennük mint amennyit kihasználunk, és alkalmazunk modern és rohanó világunkban.