19.század

E század technikai újításai forradalmasították a textilszövést. Joseph-Marie Jacquard francia selyemszövő feltalálta a lyukkártyás vezérlésű mechanikus szövőszéket. Ezen a gépen nagy mennyiségben ontották az így már megfizethetővé vált textilárut, aminek így már vásárlója lett a polgárság és olykor a parasztság is. A textil mintájának a megtervezésében a tudatos múlt felé fordulás és a motívumok eklektikus felhasználása volt a jellemző. A középkori minták mellett a barokk és a rokokó formakincs mozgatta legjobban a tervezők fantáziáját.

A férfi és a női díszöltözetek mesterei más-más forrásból merítettek. A férfiak öltözetében megfigyelhető a tudatos historizálás, a keleti formák iránti fogékonyság és ekkor már válogatnak a népi öltözetek szabásmódjából és díszítéseinek motívumkincseiből. A női ruháknál bizonyos múltbéli sajátosságokat megtartottak vagy imitálták azokat.  Míg a 19.században az aktuális divat a férfiaknál a  ruha anyagát míg a nőknél a ruha szabásmódját és sziluettjét határozta meg. Magyarországon a keleti származástudatot az előkerült krónikák és a nemzeti lelkesedés megerősítette. Az öltözetek tervezésének másik fő forrása a magyar népművészet volt, szívesen viselték ekkor a városiak a szűrt, vagy a szűrök mintáját mentéiken.

A 19. század húszas éveitől nemcsak a formákat merítették a korábbi századok példáiból, de gyakran a ruhadarabok neveit is ezekről a jelentős személyiségekről nevezték el. Ilyen pl. az attila, az attila rövidített változata, az árpádka, a kettős ujjú kazinci, az állógalléros zrínyi, a prémszegélyű rövid mente, a csokonai és a reformkor nagy politikusáról elnevezett  bő felöltő, a deák is.

Teljessé akkor vált a férfi díszöltözet, ha megvolt hozzá a „kis”vagy a „nagy” ékszerkészlet.

Ennek része volt a mentekötő, az öv, a süvegre való forgó, a gombkészlet és a sarkantyú. A nagy készlet darabja volt még a díszszablya, és a felkötéséhez való kardkötő lánc is.

A női öltözet erősen követte a kor divatját: az empire idején a derék felcsúszott a mell alá, de átvették a biedermeier ballon ujjait, vagy a hatalmas méretű krinolint. Egyetlen kivétel volt ez alól: a bokáig éró turnürös ruhák, amik nem hatottak a magyar díszruha formájára.

A díszmagyar ruhaderék és az ing egyetlen darabbá olvadtak össze, a szoknya, a kötény, a fűző és a fátyol megmaradt, a század végére már hozzátartozott a vállra vetett mente is.

A női ruhadarabok fantázia nevei a magyar történelmi személyek neveit idézik. Készítettek széchenyit, erzsébetet, zrínyit és a bánk bán hősnőjéről elnevezett melindát is.

A forradalom után a díszmagyar már nem csak az elit ruhatárában szerepelt, hanem bevonult a polgárság, sőt a parasztság viseletei közé is. Hordták kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül, hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt. Ezekhez a külsőségekhez jobban ragaszkodtak az egyes társadalmi rétegek, amikor nemzeti identitásukat veszély fenyegette. A forradalom leverése után a magyar ellenállás passzív jelképévé vált.

Egy bécsi lap tárcaírója örömmel biztatta ekkor olvasóit, hogy jöjjenek pestre német és francia ruhát vásárolni, mert itt senki nem veszi meg azokat. „A ruha teszi az embert, a magyar öltöny még annál inkább. (…)  Mindamellett a fekete attila van leginkább képviselve. De akinek attilája nincsen, legalább kanászkalapot vagy túri süveget visel.”

20. század

E század a divat történetében máig ható nagy változásokat hozott. Az első évtized formavilágát a szecesszió határozta meg. Elegáns vonalú ruhákat szabtak, kiemelve a női alak szépségét. A gallérok magasak, a vállak enyhén buggyosak s a szoknyák harang alakban bővültek. A látványt kiegészítették a hatalmas kalapok, a hosszú nyelű esernyők, és a kivillanó selyemharisnyák.

Az első világháború után felrúgtak minden konvenciót és elvetettek minden korábbi formát. Az egyenes vonalak, a nagy válltömés férfias jelleget adtak a női ruhákra, ezek egyike sem hatott a díszmagyarra, sőt a viselet hanyatlásnak indul ez idő tájt. Egyre silányabb anyagokat használtak, ekkor törtek előre a különböző műselymek. Ez idő tájt a női díszmagyarok silányak és ízléstelenek voltak. A század elején a díszmagyar még a ranglétra legfelső fokán állók számára is jelentős eseményeken való részvétel előfeltétele volt, ezért sokszor bizonyos képviseletekkel járó hivatal azoké lett, akiknek volt ilyen ruhája.

Az urak és hölgyek számára a díszmagyar még a két világháború között is megfelelő öltözet volt, mind az egyházi, mind a világi ünnepeken, rendezvényeken, bár ekkor már nem kizárólagosan. Pl. Bethlen István arisztokrata származása ellenére ritkán, de akkor is csak feketében volt hajlandó viselni, Horthy Miklós kormányzót pedig soha nem örökítették meg ilyen viseletben. Gömbös Gyuláról köztudott volt, hogy szeret ilyesfajta viseletben megjelenni, és a megszállás előtti utolsó kormányfő is szívesen viselte, ami nála köztudottan németellenes alapállást tükrözött.

Az I. világháborút követően jelentek meg a divatlapok tervei között a hétköznapi fekete attilák, de elfogadottá a 30-as évek vége felé vált. Még azokon a rendezvényeken is elfogadható volt a „bocskai” vagy a „fekete magyar”, ahol a hölgyek számára az estélyi ruha volt az előírás.